Rumble In The Jungle

 

A Rumble in the Jungle (dübörgés a dzsungelben) egy történelmi ökölvívó-mérkőzés volt, melyet 1974. október 30-án játszottak az egykori Zaire fővárosában, a kinshasai május 20-a stadionban. A mérkőzésen az akkori nehézsúlyú világbajnok, George Foreman, és kihívója, a korábbi világbajnok, Muhammad Ali szállt a szorítóba.

Előzmények:

1967-ben Muhammad Ali három és fél éves eltiltást kapott az ökölvívástól, mivel katonai behívóparancsa ellenére megtagadta a bevonulást a hadseregbe. 1970-ben visszakapta ökölvívói engedélyét és visszatérése után azonnal két mérkőzést játszott, Jerry Quarry valamint Oscar Bonavena ellen, hogy visszaszerezhesse Joe Fraziertől, az akkori világbajnoktól a nehézsúlyú világbajnoki címet. A két bokszoló 1971-ben mérkőzött meg egymással, az összecsapást az „évszázad mérkőzése” jelzővel illették. A mérkőzésen Frazier diadalmaskodott, emiatt Alinak évekig kellett további mérkőzéseket játszania, hogy ismét világbajnoki kihívó lehessen.

 

Az 1968-as nehézsúlyú olimpiai bajnoki címe után Foreman hamarosan a profi nehézsúlyú ökölvívók legjobbjai között találta magát. Formantól tartottak a többiek, ütőereje, testmérete és testi dominanciája miatt. Joe Frazier és menedzserei azonban úgy vélték, hogy Foreman – kiütéseinek és győzelmeinek egyre hosszabbá váló listája ellenére – túlságosan lassú lesz és nem lesz képes kifinomult ökölvívásra, hogy szembeszállhasson Frazier szűnni nem akaró támadásaival. Ezzel azonban súlyosan elszámították magukat, mivel Foreman diadalmasan nyerte az összecsapást, miután két menetben hatszor ütötte ki Fraziert, mielőtt a meccset megállították. Foreman tovább erősítette világbajnoki pozícióját, miután szintén két menetben kiütötte Ken Nortont, Frazier mellett az egyetlen ökölvívót, aki képes volt Alit legyőzni. Bár a következő években Ali mind Nortonnak mind Fraziernek visszavágott korábbi vereségeiért, a fiatalabb Foremant tekintették a mérkőzés egyértelmű favoritjának.Foreman és Ali az 1974-es év nyarának jó részét edzéssel töltötte Zaire-ben, és igyekeztek szervezetüket hozzászoktatni az afrikai ország trópusi éghajlatához. Az összecsapásra eredetileg szeptemberben került volna sor, de Foreman egy edzés során megsérült emiatt a mérkőzést október 30-ra halasztották.

Az összecsapás:

Még a mérkőzés előtt Ali elmondta edzőjének, Angelo Dundee-nek, és szurkolóinak, hogy titkos terve van Foreman ellen. Ali csaknem rögtön a második menet elejétől a kötelekre támaszkodott, hagyta, hogy Foreman megüsse, és nem kísérelte meg ellenfelének támadását (ezt a stratégiát Ali később rope-a-dope módszernek nevezte). Ennek eredménye az lett, hogy Foreman minden erejét ütésekre fordította, melyek vagy nem találták el Alit, vagy Ali anélkül térítette el őket, hogy azok fejét érték volna, a nagyszámú ütés viszont felemésztette Foreman erejét. Ez a felemésztett erő volt Ali rope-a-dope technikájának kulcseleme.

 

Ali látszólag nem sokat tett, hogy szembeszálljon ellenfelével, egy-egy egyenes kivételével, melyek Foreman fejét érték. Ütéseinek hatása hamarosan meglátszott Foreman arcán, mivel az láthatóan feldagadt. Belharcban Ali következetesen legyőzte Foremant, taktikája az volt, hogy teljes súlyával Foremanre nehezedett, aki így kénytelen volt Ali súlyát is tartani. Ali emellett előre szorította Foreman fejét is; ez a mozdulat megzavarhatja a bokszolót és erősítheti az ütések erejét, mivel egy fejre mér ütésnél a nyak nagyobbat rándul, és így nő a kiütés esélye. Az ilyen belharcokban Ali folyamatosan csipkelődött ellenfelével, több és erősebb ütésre biztatta, a felbőszített Foreman pedig pontosan úgy tett, ahogy Ali javasolta.

Néhány menet után Foreman fáradni kezdett. Arca egyre inkább feldagadt Ali időnkénti kemény és gyors egyeneseitől és keresztütéseitől, kitartása kezdte elhagyni. Végül, a nyolcadik menetben Ali megindította a végső kombinációt, egy balhoroggal felütötte Foreman fejét, majd egy jobbegyenessel eltalálta Foreman arcát. Foreman megroggyant, megpördülve átrepült a fél szorítón, és a hátára zuhant, innen még megpróbált felállni, de már túl későn.

Egyes vélemények szerint az összecsapás a nehézsúlyú ökölvívás egyik legnagyobb stratégiai tervezése és annak pontos kivitelezése volt. Ali olyan taktikával érkezett a mérkőzésre, melyet pontosan végre tudott hajtani és segítségével nagy győzelmet aratott. A mérkőzés azóta minden idők egyik leghíresebb ökölvívó-mérkőzésévé vált, mivel Ali minden esély ellenére visszaszerezte világbajnoki címét a fiatalabb és erősebb Foremantől. A mérkőzés után Ali ismét elmondhatta, hogy ő a legnagyobb.

 

Az Évszázad Bokszcsatája

 

1971. március 8-án két kitűnő ökölvívó csapott össze. Egy remek külharcos egy nagyszerű verekedővel – mindkettő mester a maga nemében. Két olimpiai bajnok, két profi világbajnok, két veretlen hivatásos ökölvívó. Nemcsak a világbajnokságról, de a veretlenség megőrzéséről volt szó – igazi presztízsmeccs volt.

Itt nem volt szükség rendezői reklámhadjáratra, sem politikai, sem faji ellentét nem élezte ki a helyzetet a két versenyző között, még akkor sem, ha Ali ,,fehér négernek” és ,,Tamás bátyának” nevezte ellenfelét; a döntő mozgatórugó Ali egyénisége volt: néhány fanatikus szurkolójától eltekintve a tömeg alig várta, hogy valaki végre megleckéztesse.

Harminchat ország televíziója közvetített, a mérkőzést mintegy háromszázmillió ember izgulta végig. Hatszáz újságíró volt jelen a világ minden tájáról, a mindössze húszezer nézőt befogadó Madison Square Gardenben ezer dollárt is adtak egy-egy ringülésért!...

A mérkőzés valóságos gálaesemény volt. Ali odaadott a kommentátoroknak egy borítékot, hogy öt perccel a mérkőzés kezdete előtt bontsák fel és olvassák be. A boríték egy versét tartalmazta arról, hogy fogja kiütni Fraziert a hatodik menetben…Magyar időszámítás szerint március 9-én hajnali negyed öt tájban Ali lép elsőként a szorítóba. Johnn Addie, a bemondó bemutatja az ellenfeleket. A világbajnok Joe Frazier 93,2 kg, huszonhat mérkőzésből huszonhárom kiütéses és három pontozásos győzelmet aratott. Muhammad Ali, a kihívó, 96,1 kg, harmincegy mérkőzésből huszonhat kiütéses és öt pontozásos győzelemmel. Frazier huszonhét éves, 181 centiméter magas, Ali két évvel idősebb és tíz centivel magasabb.

Az utolsó menet:

Ali táncol, bal-jobb-balhorog, jobb karral véd egy Frazier-balhorgot, majd egy ütéshez hátrahúzza a jobb kezét és ebben a pillanatban iszonyatos balhorog robban fel fedetlen állán. Mint akit letaglóztak, zuhan a hátára, egy pillanatig mozdulatlanul fekszik, majd hasra fordul és feláll. A tömeg ordít, a bíró számol, a fotósok valósággal behasalnak a ringbe.

Mercante nyolcat számol, aztán megtörli Ali kesztyűit és folytatódik a meccs. Frazier rohamoz, ki akarja ütni ellenfelét. Ali fog, birkózik, időnként megrázza magát egy-egy sorozattal. De ütései már erőtlenek, célja nyilvánvalóan az, hogy lábon kihúzza a menetet. Ellenfele is fáradt, szélesen, szinte a földről hozva üti hatalmas horgait, végre gong.

Frazier bal kézzel odabök Alinak, aztán kezét feltartva, groteszk módon dagadt arccal, de boldogan mosolyog a közönség felé:

- Sikerült, most én vagyok az igazi bajnok!...

Ali lehajtott fejjel, csüggedten megy a sarokba. Elvesztette egy ökölvívó legnagyobb kincsét: a veretlenséget. A pontozás egyhangú volt. A meccs szorosságára ugyanakkor jellemző, hogy csak hat menet volt, amelyet mind a három pontozólapon egyformán értékeltek. Frazier menedzsere azt tanácsolta védencének, hogy dicsősége teljében, veretlen bajnokként akassza szegre a kesztyűket. Nem hallgatott rá, két könnyű ellenfél után Foremant választotta, aki igazolta jóslatát: másfél menet alatt hatszor küldte padlóra ,,Smoking Joe-t” és elhódította bajnokságát… Ali és Frazier fejenként 2,5 millió dollárt kaptak a mérkőzésért – megdolgoztak érte!... Alit azonnal kórházba vitték állkapocstörés gyanújával, de az eredmény negatív volt. Frazier hat nappal később, magas vérnyomás miatt feküdt be háromnapos kivizsgálásra. ,,Frazier nyerte a csatát, de Ali a háborút!!” – írta az egyik lap, és valóban! Ali tömegeket nyert meg magának ezzel a mérkőzéssel, a közönség és a szakemberek tízezrei pártoltak át hozzá, olyanok, akik előzőleg a vereségéért szurkoltak.

 

Jack Johnson vs Jim Jeffries

 

Iszonyatos volt a hőség a nevadai Renoban 1910. július 4-én. Negyvenhárom fokot mutatott a hőmérő, de ez semmi sem volt ahhoz az izzó hangulathoz képest, amely a várost – sőt egész Amerikát! – áthatotta. Eljött hát a várva vár nap, amikor a verhetetlen Jeff véget vet Jack Johnson világbajnoki uralmának. Mert hogy véget vet, abban mindenki hitt vagy legalábbis hinni akart. Jim Jeffries 1904-ben veretlen világbajnokként visszavonult, miután kifogyott a megfelelő kaliberű ellenfelekből. Marvin Hart, majd Tommy Burns követte a nehézsúlyú trónon, de a háttérben egy hatalmas fekete dzsin, Jack Johnson alakja fenyegetett. "Csak egy lehetőségünk van", írták az újságok: Jim Jeffriesnek elő kell jönnie a farmjáról és lehervasztani a mosolyt Johnson arcáról. Jeff, rajtad a sor!... És a jelszót gyorsan megtanulták egész Amerikában. ,,Jeff, rajtad a sor!’’ – írták az újságok, ismételgették mindenütt, ahol csak pár ember összejött, elhangzott még a templomi szószékről, sőt a Parlamentben is.

Jack Johnson:

60 esztendővel Muhammad Ali előtt élt egy Jack Johnson nevű fickó. Akárcsak Ali, az akkori nehézsúly legemblematikusabb figurája volt. Akárcsak Ali, az afro-amerikaiak egyik legnagyobb hőse volt abban a korszakban. Akárcsak Ali, kiállt bárki ellen bárhol, mint egy igazi világbajnok. A különbség annyi csupán, hogy Jack Johnson volt az első fekete nehézsúlyú világbajnok és egyben minden idők egyik legravaszabb bokszolója. Abban az időben élt, amikor szinesbőrűek nem szerepelhettek olyan versenyeken, ahol fehérbőrű atléták is részt vettek. Johnson az elsők egyike volt, akinek sikerült áttörnie ezt a falat.

De hát miért gyűlölték ennyire Jack Johnsont?

Elsősorban a színe miatt. A napjainkban jelentkező ,,faji előítélet” össze sem hasonlítható ahhoz a teljes elkülönüléshez, amely a századfordulót jellemezte. A fehérek egyszerűen nem ,,alacsonyodtak” le odáig, hogy a lenézett színesbőrűekkel érintkezzenek. Sullivan, a századvég legendás csupaszöklű bajnoka például nem állt ki az elsőszámú kihívó ausztrál Peter Jackson ellen, azzal az indokolással, hogy ,,niggerrel nem verekszik meg…” A század elején éppen az ökölvívás kezdte áttörni az ósdi korlátokat: egy jó meccs kedvéért a rendezők egyre gyakrabban hozták össze a legjobb fehér és színes ökölvívókat. De az, hogy egy fekete kerüljön a nehézsúlyú bokszvilágbajnoki trónusra –amely ebben az időben a kimagaslóan legnagyobb jelentőségű sportpozíciót jelentette! – tragédia volt az egész fehér társadalom számára. Ha most ehhez hozzátesszük Johnson botrányos magánéletét – semmin sem csodálkozhatunk. Energiától duzzadó, rendkívül feltűnésvágyó személyiség volt. Mérkőzései közben – Alihoz hasonlóan – gúnyolta, sértegette ellenfeleit és azok szorítósegédeit. A szünetekben nyelvet öltött, arcokat vágott az ellenfél felé. Híres mosolya legnehezebb pillanatokban sem tűnt el arcáról, miközben szélesen kivillogtatta aranykoronás fogsorát – innen az ,,arany-mosoly” fogalom. Imádta a nőket, fekete feleségétől elvált és elvett egy fehér nőt (!), aki öngyilkos lett. Ezután egy tizenéves fehér lányt vett el, majd egy évre ítélték, mert megszegte Mann Szenátor törvényét, amely szerint ,,sem fehér, sem színes férfi nem vihet át fehér nőt az állam határán erkölcstelen céllal.” Pökhendi magatartásáért és fehér nőügyei miatt egy időben még a feketék is kiközösítették. Viselkedése egész Joe Louis-ig megfosztotta a szinesbőrű versenyzőket a világbajnokság lehetőségétől: senki sem merte vállalni a kockázatot, hogy újabb fekete kerüljön a bajnoki trónra.

Jeff kötélnek áll:

Jeffries már öt éve visszavonult, 34 éves volt, 137 kilót nyomott és kopaszodott. Jó anyagi körülmények között, kényelmesen és boldogan élt, semmi sem állt távolabb tőle ezen a nyugodt 1908-as téli délutánon, mint az, hogy újra szorítóba lépjen. Ő maga a személyes hiúság mellett a fehér Amerika megmentőjének érezhette magát, szent küldetésének tartotta, hogy ,,leverje az arany-mosolyt a nigger arcáról.”Johnson örömmel fogadta az egészet. Egyrészt biztos volt győzelmében, másrészt anyagilag rá volt szorulva: A bajnokság elnyerése után nagylábon élt, egyik versenyautóját vette a másik után – adósságai voltak. Nyilvánvaló, hogy egy Johnson-Jeffries mérkőzés rekordbevétellel kecsegtet.

A meccs:

Bár a fekete sugárzott az erőtől, és puszta ránézésre is jobb kondícióban látszott ellenfelénél, a fogadások a ,,közvágyakozásnak” megfelelően 10:6 arányban Jeffries javára álltak. Országszerte rendőri készültség volt, hogy a pattanásig feszült légkörben megakadályozzák az esetleges összetűzéseket a fehérek és feketék között. A nézőknek a bejáratnál le kellett tenni késeiket és lőfegyvereiket, ennek ellenére egyik helyszíni riport szerint meccs közben rálőttek Johnsonra – szerencsére valaki felütötte a fegyver csövét, a golyó akár Jeffriest is találhatta volna… Amikor a gong megszólalt, egy néző bekiáltott: ,,Jeff, rajtad a sor!...” Jeffries csak a bátorság terén bizonyult egyenrangú ellenfélnek. Már az első menetek alatt nyilvánvalóvá vált, hogy a fekete sokkal képzettebb ökölvívó, rafináltabb taktikus és erejét is ügyesebben használja, mint Jeffries a maga nyers izomkötegeit. A Fehér Reménység iszonyatos verést kapott. Ajkai széthasadtak, az orra összetört, a bal szeme fölötti sebből patakzott a vér. Hatalmas bordái fujtatóként jártak, amint kapkodott az éltető levegőért. De Jeffries nem adta fel. Bedagadt szemein már alig látott, de változatlanul ment előre, egyenesen Johnson ütéseibe. A közönség lassan elnémult. Most tudatosult bennük, hogy eszményképük felett közben elszálltak az évek, és ma már nem verhetetlen világbajnok. A tizenötödik menetben alig tudta felemelni a kezeit, csak vánszorgott a szorítóban. Johnson elérkezettnek látta az időt a befejezésre. Néhány villámgyors ütés – és Jeffries hatalmas teste lassan a földre hanyatlott. Felmorajlás a sorokban, mindenki felpattan: először látják a nagy Jeffet a padlón, itt-ott zokogás tört fel. Jack London, az egész Jeffries-kampány elindítója ezzel zárta tudósítását:

- Jeff, rajtad volt a sor. El kellett fogadnod a kihívást. Senki sem tehet szemrehányást neked. Nem sikerült, de ez nem rajtad múlt, te mindent megtettél, amit tudtál. Ennél többet nem kívánhattunk…Mikor vége lett az ütközetnek, több helyen összecsaptak a csalódott fehérek és az ünneplő feketék egymással, mindenhol lincselések történtek, sőt brutális gyilkosságok is.

 

Muhammad Ali vs Floyd Patterson

 

Miután Patterson két megalázó vereséget szenvedett Listontól, majd végignézte Ali győzelmeit, bosszúállóként lépett fel az ökölvívás és a kereszténység becsületének védelmében. Kettejük kibékíthetetlen ellentéte már több mint egy éve érlelődött. Ali, az első Liston mérkőzése után pár nappal így nyilatkozott Pattersonról:

"Eddig még nem fordult elő, hogy az edzéssel a kegyetlen gyilkos ösztönt akartam kihozni magamból. Még senki mással szemben nem éreztem ezt. Nekem a boksz csak sport, játék, de Pattersont bele akarom döngölni a földbe, azért, ahogy előbújt a rejtekhelyéből, ahol a veresége óta lapult, és kijelentette, meg akar mérkőzni velem, mert egy muzulmán nem érdemli meg a bajnoki címet.

Engem sohasem zavart a vallása, de ő azért rázza magát, hogy a fehérek bajnoka legyen."

Ali gúnyolta Pattersont, amiért fehér környéken vett házat, aztán költözni kényszeült, mert ráeszmélt, hogy a szomszédság nem tart igényt rá. Patterson szerint Ali szégyent hozott a profi bokszba, azzal, hogy a fekete muzulmánokhoz csatlakozott. Fejébe vette, hogy Ali legyőzésével a muzulmánokat is örökre eltávolítja a boksz világától. Nem volt hajlandó muzulmán nevén szólítani Alit, Claynek hívta, ami dühítette Alit. "Clay egy rabszolganév, én pedig egy szabad ember vagyok", ezzel magyarázta nevének meg változtatását. Ami figyelemre méltó volt Pattersonban az az elszántság volt, amellyel le akarta győzni Alit. Még azt is felajánlotta, hogy ingyen mérkőzik meg vele, és az őt illető díjat az NAACP-nek engedi át. Igen nagy győzelmi esélyt jósolt magának, mert Alit tapasztalatlannak, rossz belharcosnak, gyenge ütőerejűnek tartotta. Ali is rendkívül bízott magában: tudta, hogy fiatalabb, erősebb, 20 centivel messzebre ért kezeivel, ami hatalmas előny. "Ez egy edzés lesz, Floyd Patterson nem ellenfél. Túl szelíd, túl lassú, rossz távolságokat tart, nem ér el senkit, szóval ez egy gyakorlás lesz. Minden elütésére én 6 találattal válaszolok!" - mondta Ali. Patterson azonban hitt benne, hogy képes győzni. Egészen az első menetig hitt benne...

 

1965. november 22. Las Vegas

A mérkőzés fájdalmas látványt nyújtott, ezen belül is az első menet. Ali úgy cikázott a szorítóban, mint egy jobb légsúlyú. Teljes 3 percig egyetlen komoly ütést sem vitt be. A másik fél megalázására törekedett. Táncolt, könnyedén félrehajolt Patterson siralmas támadási kísérletei elől. Olyan gyors volt és annyira fel akarta ingerelni az ellenfelét, hogy ütéseket színlelt. Kapkodta a fejét, rángatta a vállát, aki mindenre reagált, és elárulta ösztönös félelmét. A második menetben aztán balegyeneseket is indított, ami Patterson arcába villant, valahányszor túl közelre merészkedett. Minden egyes menet végén megvetően legyintett PAtterson felé.A bíró a 12. menetben közbelépett, és leállította a kűzdelmet. Fenn állt a veszélye, hogy Patterson maradandó sérüléseket szenvedhet. A segédei gyakorlatilag kicipelték a ringből. Alinak a sok ütéstől olyannyira megfájdult a jobb keze, hogy a gratulációkat ballal fogadta. A tömegnek cseppet sem tetszett a viadal. A szurkolók és az újságírók is nyilvánvalóan kegyetlenek látták Alit ezen az estén. Miután bizonyította fölényét a szorítóban sokkal barátságosabb volt Pattersonnal. Ezután ő is felhívta a sajtó figyelmét a bajnok értékeire.

- Még csak 24 éves, kész showman, egészen eredeti fiatal ember, akinek korántsem könnyű az élete. Rendszeres ellátást kellene kapnia- mondta. Ezek után Patterson a legnagyobb elismerésben részesítette a bajnokot. A rendes nevén szólította.